2016. december 28., szerda

Parabola

Az ablakokat befalazták.
A fotel kárpitja fölhasadt,
szemérmetlenül lógnak a
rugók göndör fürtjei.
Lent ajtó csapódik:
talán az idegen jött vissza.
Zavart és elgyötört
DNS a szőnyegen.
Majdnem emberi hangok,
műholdjel az elesettség
koordináta-rendszerében.
Egy be nem teljesített sors
emlékei és a feltételes
mód ígérete az egyre
szűkülő világegyetem
feltérképezetlen szegletén.

2016. december 17., szombat

Fekete műbőr

Zsibbadt foszforszag a levegőben,
agyagrudak a fekete műbőrtáskában.
Másfél évig tartottak az előkészületek.
A források elapadtak, a csíkok az égen,
mintha a jövő próbálna üzenni valami
érthetetlen nyelven. Az ifjú szív éhezi
a kémia elemi erejének fülsiketítő
kérlelhetetlenségét. Most mindenki
álljon egy kicsit hátrébb, füleket
befogni, ahogy a szikra elkezd a porban
ficánkolni, mint aki végre megtalálta
a hitét. Leromboltuk a cementgyárat.
A felszálló poron túl kivillanó fogak
falánk vigyorral szívják és olvasztják
magukba az örömöt, rágni volna jó.
Mert valaki most éppen azt sem tudja,
mitévő. Nem a cement a jó üzlet,
hanem a dinamit.

2016. december 6., kedd

Az egyik azért figyelt

2016 decemberében (ezt csak azért írom
le, hogy később is emlékezzek) tettem egy
újabb lépést a felnőtté válás irányába.
A teflonná fagyott tócsák közt hazafelé
szlalomozva gondolkodtam el azon,
hogy vajon miért vonzódom ennyire a
szemüveges nőkhöz. A válasz egyszerű.
Biztosan az, mert csak a legnyilvánvalóbb
dolgokat nem veszem észre.
Ez a versszak az illúzióké.

Többé nem aludhatok úgy, mintha egy
oldalára fordult cserebogár lennék, mert
arról is Te jutsz eszembe. Meg ezekről a
nagy betűvel kezdett személyes névmásokról,
most ezeket is el kell felejteni, mert olyan
tévképzetekbe hajszolnak, hogy a hold is
csak egy világító, nagy szentjánosbogár.
Ez a versszak a bogaraké.

Különben meg akartalak lepni, de ez kútba
esett. Ez is egy nagy félelmed, te mesélted,
hogy a Balaton mellett sok olyan baleset
történik, hogy emberek esnek bele nem
megfelelően lefedett kutakba. De ez valahogy
igazságosnak tűnik, megesik az ilyesmi, ez van,
pedig pont olyan alattomos és váratlan, mint a
vér, amikor elkapja a tudathasadást. Meg akartalak
lepni egy apró ajándékkal: két hetemmel.
Ilyen romantikus fiú vagyok. Szántam volna időt.
(Hány szóviccet lehet elsütni két hét alatt?)
Meg akartalak lepni, mint az a vaddisznó a
szántóföld mellett, és előlem is pont úgy futsz.
Ez a versszak a félelemé.

Ha a szépség skaláris mennyiség, akkor nem
lehet relatív, csupán szubjektív, de ez nem valami
nagy megállapítás, ugye? Csak a ronda pulcsik
(ki nem állhatom ezt a szót, de élőben is így
mondanám, ezért írom így) védőszentjével
szemben nehéz elfogulatlannak lenni, ezért,
kérlek, ne add az öcsédnek a pulcsinkat. Kása
és végzet és pátosz, és darazsak helyett
szelek zúgják a veszélyt. Kint köd van és hála,
de nem engedem be a lépcsőházba. Ez a lift csak
480 kg-ig terhelhető, így a fájdalom kint
alszik egy padon, és reggelre kutyaszarrá fagy,
a Spar kinyit hajnali ötkor, én meg csokiba mártott
vaskrisztusról álmodom.
Ez a versszak a valóságé.

Valakinek, aki nem is tud igazán angolul, az
"énnélküled" ironikusan csak angolul jelent valamit.
Pedig hány mondatom kezdődhetne így...
Persze te sem tudsz a bal oldaladon aludni.
Vagy macskák miatt sírni, de ezt már inkább
kérdezem, mint mondom. Kijelenteni nem
merek, bejelenteni nem merek, pedig meg-
engedted, mikor az előzőm szóba került,
én meg a lehető legszelídebben csattantam fel,
hogy ilyet nem, és amúgy is. És most ezt a
verset elvittem egy nagyon öncélú irányba, de
annál szentebb cél nincs is, azt hiszem.
Ez a vers két olyan emberé, akik nem ismerik
egymást, de az egyik azért odafigyelt a részletekre.


2016. október 26., szerda

Menekülés

Jó, hogy esik az eső.
Elmossa a szagunkat.
Az üldözőink most egy darabig
biztosan nem akadnak a nyomunkra.
Megpihensz egy fa alatt, lelassul a
légzésed, mert ami benned van, az
nem félelem, csak lámpaláz, annál
meg régebb óta csináljuk ezt, hogy
csak úgy megriasszanak a körülmények.
Mindenkivel játszol, de főleg velem, mert én
szeretlek a legjobban és engem szeretsz a legjobban,
és nem engedhetünk meg ilyen könnyelműséget
két hullával a hátunk mögött.

A sínek közt botorkálva jutottunk
el egyik várostól a másikig.
Az éjszaka átnedvesedett fojtogatása,
mint fáradtan, éppen csak sebtében
ledobott kevláring, borult ránk.
A hírek majd nem rázzák meg az országot,
akik ismernek minket, csak ők
kapják fel a fejüket, mert őket hagytuk
kétségek közt, ha már egymásban nem kételkedünk,
mert olyan nincs, hogy valakit nem vezetnek félre.
Addig érzed magad biztonságban, amíg mindenkit
be tudsz csapni, és be tudsz, még engem is.
Vagy engem a legjobban.

Nem csak az anyagi értékeket, hanem a
hasznosítható eszközöket, és anyagokat is visszük.
Az út melletti fák között szlalomozunk,
hogy hamar eltűnhessünk, ha arra járna
egy kocsi, pláne egy rendőrautó.

A harmadikat egy bokorban találtuk.
Lehetett volna akárki, akár közülünk való is,
de hiába bíztunk meg benne, végül elárult,
s hogy megnyugodj, én fojtottam meg
puszta kézzel álmában, amíg te a parazsat
piszkálgattad egy letört ággal.
Attól kezdve nem bírtál rám ugyanúgy nézni,
elvesztetted a bizalmat irántam.
Te sem tudtad, mi rémít meg jobban:
hogy képes vagyok gyilkolni,
vagy az, hogy érted vagyok képes rá.
A lényeg az, hogy többé nem néztél rám ugyanúgy.
Már nem bírtad a szagomat sem.
A szemedből elkopott a játékosság,
csak a hideg gyanú maradt.
Ekkor gondoltam rá először, hogy el fogsz hagyni.
Ezért végül nem lepett meg, hogy ma reggel
aztán üresen találtam a hálózsákod,
és még búcsúlevelet se hagytál.
Állítólag azok hagynak búcsú levelet,
akik nem akarnak menni, de te nem hagytál.

Szóval én most megyek, és szépen feladom magam.

2016. szeptember 2., péntek

Képeslap N°1

Megint annyira leittam magam,
hogy mindenhova téged hallucinállak,
de ma láttam valakit,
aki tényleg hasonlít rád.
Elfutottam hát,
el a városból,
ahol a beszélő buszmegállók is a te neved suttogják,
ahol a minden történt.
Elfutottam a városból.
Elfutottam a városba.
Egy másikba.
El a városba,
ahol a terek megmerevednek,
ahol minden utca más galaxisba vezet,
ahol már neked sem hiányzom,
és ahol újra senki lehetek,
hogy senkiből újra valakivé küzdjem magam,
új otthont teremtsek,
reggelit készítsek,
mintha csak neked,
pedig a városnak készítem,
hálából a semmiért,
amire mindig is vágytam

mióta elmentél

csak pornóra tudok elaludni.

2016. március 5., szombat

152 nap

Szőnyegen a morzsák: nincs hová söpörni.
Nem megyek el, én nem a gyomrodban vagyok,
én a gyomrod vagyok. Engem nem tudsz kihányni,
bár túl sok dolog van, amit nem tudok megemészteni.
Mint ezt a sípoló hangot, ami nem én vagyok,
meg nem is belőlem jön, csak valahogy együtt érzek vele,
hogy már nincs ki elől elrejteni, amiről nem akartam,
hogy tudj, ezért kinyitottam a szekrényt,
a kulcsot pedig a lehető legmesszebb dobtam.
Ez pontosan tizenkét métert jelent, szóval
nem a Rába közepére, de remélem, így is elég
messzire megy, és fuldokol helyettem, amíg
bamba mozdulatokkal feltápászkodom,
hogy elmegymindenkiapicsába, én nem
ezt akartam, hogy csak a metaforáimban
lehessen közös nevezőnk, hogy a tetrahidrokannabinol
is csak önmagával azonos, és
így lett este, lett reggel: 152. nap.

2016. január 21., csütörtök

Hazamenni

Legallyazott vágyaim egy felhő sarkára akasztom.
Belehallgatok a mikrofonba:
hallom a saját fülelésem.
Közelről nézlek, játszol
a frissen mosott ágynemű illatával.
Keskeny ablakpárkány,
kapaszkodom rosszul
applikált ajkadon.
A kapitány együtt süllyed el,
majd szólj - addig nem nézek oda - ,
mikor kell meghalnom.
Ma éppen akciós minden
véletlen egybeesés.
A polcokon egy tömegsír magánya.
Fázni, mint egy űrben felejtett asztronauta.
Csak akkor győzöm le, ha eszem a teteméből.
Nemrég láttam Bukowskit, de nem azt, amelyikre gondolsz.
Együtt vertük le a szigor faláról a vakolatot.
Magamban, hogy könnyebb legyen,
háromnegyedes ütemre,
G-dúrban zongorázom a fények fájdalmát.
Megmaradok látszatmegoldásnak.